A demokrácia és a civil társadalom kapcsolata kétirányú. Egyrészt a civil társadalom szerteágazó tevékenységei révén nagymértékben hozzájárul a demokrácia fenntartásához és minőségének javításához: a civil szervezetek az állampolgári szerepvállalás, részvétel és aktivizmus csatornáiként működnek, segítenek a fiatalabb generációk oktatásában, és szolgáltatásokat nyújtanak a kiszolgáltatott csoportoknak, hogy ők is gyakorolhassák (és élvezhessék) a mindannyiunkat megillető alapvető emberi jogokat. Másrészt a civil társadalomnak a gyarapodáshoz demokratikus környezetre van szüksége, amely többek között kiszámítható és jól működő jogszabályokból, átlátható és elfogulatlan finanszírozásból, valamint az állami intézményekkel folytatott strukturált párbeszédből és támogató politikai légkörből áll.
Ezek a fogalmak Európában magától értetődőek - vagy annak kellene lenniük -, azonban egyre több országban tapasztaljuk a civil mozgástér beszűkülésének különböző jeleit, vagyis azt, hogy ennek a támogató környezetnek egy vagy több összetevőjét kikezdik, különösen a tekintélyelvűséggel szemező konzervatív, populista erők, amelyek a civil társadalmat próbálják korlátozni. Nem csupán a kormányok hibásak. A civil társadalom munkájának kedvezményezettjeit is terhelheti felelősség, ha nem emelik fel a szavukat a demokratikus értékek visszaszorulása ellen, vagy ha támogatják azokat a politikusokat és azokat a politikai rendszereket, amelyek az állampolgári aktivizmus korlátozására törekszenek.
Az EU-n belül példa erre természetesen Magyarország, ahol az Orbán Viktor vezette jobboldali-konzervatív Fidesz nemrég aratta zsinórban negyedik elsöprő választási győzelmét, kényelmes kétharmados többséget szerezve a parlamentben. Mindezt a nagy ellenzéki pártok erőfeszítései ellenére sikerült elérnie, amelyeknek - a korábbi fordulók tanulságait levonva - ezúttal sikerült egységesen fellépniük, és a tavaly ősszel tartott sikeres előválasztások után minden körzetben egy közös jelöltet indítva mérettették meg magukat a Fidesz jelöltjeivel szemben. Ez azonban nem bizonyult elégnek a jól működő kampánygépezet ellen, amely egy erősen torz, és a legerősebb jelöltet igazságtalan előnyben részesítő választási rendszerből, a média elsöprő dominanciájából - a médiumok legalább 2/3-a közvetlenül vagy közvetve a kormány ellenőrzése alatt áll, és a kormány propagandáját visszhangozza -, a gyakorlatilag korlátlan, a törvényesnél jóval nagyobb mértékben az állami kasszára támaszkodó kampányforrásokból, valamint az utolsó hónapok nagyvonalú jóléti kiadásaiból állt.
A kampány utolsó heteinek új témájává lett az Ukrajnában zajló háború: a kormány némi kezdeti hezitálás után gyorsan megtalálta fő üzenetét, miszerint Magyarországnak ki kell maradnia ebből a konfliktusból, és "semlegesnek" kell lennie (EU- és NATO-tagsága ellenére) valamint, hogy a Fidesz az egyetlen politikai erő, amely képes garantálni ezt a békét és biztonságot. Mindezt anélkül, hogy egyszer is elítélte volna Putyin agresszióját. Természetesen az ellenzéknek is elemeznie kell a történteket, és le kell vonnia a tanulságokat a várakozásoktól elmaradó, csalódást keltő teljesítményéből. A pénzügyi és emberi erőforrások hiánya mellett vereségük legnyilvánvalóbb okai közé tartozik, hogy képtelenek voltak tartósan leküzdeni nézeteltéréseiket, és nem tudtak felülemelkedni személyes ellentéteiken, valamint az is, hogy rosszul mérték fel a választók motivációit.
Az ellenzék legfőbb kudarca azonban a magyar társadalom helyzetének hiányos és gyenge elemzése. Különösen igaz ez vidéken, ahol a paternalizmus és a tehetetlenség régi, 1989 előtti időkből örökölt reflexei - erős individualizmussal párosulva - továbbra is fennállnak. Az emberek a problémáik megoldását az államtól várják, ahelyett, hogy kiállnának magukért. A közelmúltban végzett felmérések azt mutatják, hogy ezeken a helyeken, ahol a demokráciáról vagy a korrupcióról szóló ideológiai üzenetek nem találnak visszhangra, a mindennapi lét és túlélés a fő (és egyedüli) kérdés, amely az embereket foglalkoztatja. A Fidesz ezekre az érzésekre tudott építeni. "Ügynökei" mindenhol jelen vannak a különböző intézmények képviselőiként, és sokak számára tűnik úgy, hogy ők az egyetlenek, akik fogékonyak az emberek problémáira (még ha nem is kínálnak valódi megoldásokat).
Az ellenzék kampánya nagyban épített az önkéntesek és civilek erőfeszítéseire, és számos független civil szervezet vett részt benne valamilyen formában - különösen a választások megfigyelésében, a csalások megelőzésében és a választók mozgósításában. Most nehéz idők várnak rájuk: a kormány biztosan nem fogja elfelejteni közreműködésüket, és lépni fog a kritikus hangok és szerveződések elfojtása érdekében. Még nem tudni, hogy mikor és milyen formában jönnek a következmények - törvényhozás, a források további megvonása, adminisztratív túlterhelés, lejáratások vagy más egyéb -, és még azt sem látni, hogy a kormány egyes szervezeteket, személyeket vagy a civil szektor egészét veszi-e célba. Ilyen körülmények között a kulcsfontosságú, civil társadalom pilléreiként működő szervezetek egyszerű túlélése a tét.
A demokratikus ethosz csíráit őrizni kell, hogy legyen egy olyan alap, amire a dolgok jobbra fordultával építeni lehet. Jelenleg a civil szervezeteknek, csoportoknak és aktivistáknak össze kell tartaniuk, és még szorosabb kötelékeket és partnerségeket kell kialakítaniuk. Nemcsak azért, hogy egységesek legyenek, hanem azért is, hogy a szükséges mentális és erkölcsi támogatást biztosítsák egymás számára. Középtávon újra kell gondolniuk magukat, és új stratégiákat kell kidolgozniuk, hogy olyan választói és támogatói köröket építsenek (újra), amelyek hozzájárulhatnak ellenállóképességük növeléséhez, és segíthetnek megőrizni mozgásterüket.
Erős hazai szövetségesek hiányában a magyar civil szervezetek csak a szélesebb európai közösségre támaszkodhatnak mind az uniós intézmények, mind a civil társadalmi partnerek tekintetében. Bár a civil társadalmi ügyek továbbra is többnyire a tagállamok hatáskörébe tartoznak, a Bizottságnak, a Parlamentnek és a Bíróságnak vannak eszközei bizonyos intézkedések tiltására, mint például a "külföldről finanszírozott" szervezetekről szóló 2017-es törvény esetében. Míg ezeket az eszközöket jövőben is ki kell használni, az uniós intézményeknek ennél is tovább kellene menniük: az önmagában is értéknek számító civil társadalomnak, mint az európai demokrácia fontos alkotóelemének értő és határozott elismerésére van szükség. Fel kell tárniuk a jelenlegi eszközök hiányosságait és hibáit, és ezek alapján létre kell hozniuk egy olyan rendszert, amely "védőhálót" nyújthat a tagállamok civil társadalmainak - így a magyarnak is.
Nevezzük ezt európai civil stratégiának vagy uniós civil politikának. Bár az EU tele van hasonló dokumentumokkal (és ezért a Bizottság vonakodik még egyet kidolgozni), ennek elfogadása az első és megkerülhetetlen lépés afelé, hogy a civil társadalom ügye előbbre kerüljön az európai politikai napirenden.
Ez a stratégia hivatkozási pont lehet számunkra, európai civil és filantróp szereplők számára, és rajtunk múlik majd, hogy a javasolt intézkedések megvalósításán munkálkodjunk. Mindezek az egyesülési jog minimumszabályaitól az uniós intézményekkel folytatott alaposabb és jobb párbeszéden és a civilbarátabb finanszírozási mechanizmusokon át egészen az uniós állampolgári oktatásig terjedhetnek.
Mindenekelőtt mind európai, mind nemzeti szinten fel kell lépnünk egy ilyen stratégia elfogadásáért. Végül pedig tennünk kell annak megvalósításáért is a közösségünk jobb és rosszabb sorsú tagjai közötti a szolidaritás jegyében. Jelentősen eltérő körülmények között, de mindannyian ugyanazért a közös jóért dolgozunk.
Kezdhetjük?
Móra Vera, az Ökotárs Alapítvány igazgatója
A cikk eredeti változata angol nyelven, a philea.eu oldalon jelent meg.